A háború erkölcsi oldala - válaszok a hallgatói kérdésekre

Mindenki bírni akarja a hosszú élet titkát, ám a látszattal ellentétben az mégsem egyértelmű, hogy voltaképpen miért. Mert hát a titok állhat ugyan a megadatott napok maximalizálásában, de minthogy rövid élet is lehet teljes és hosszú is tűnhet elfecséreltnek, adja magát a kérdés, hogy vajon mire is vágyunk igazán. Arra, hogy életünk időben bővelkedjék vagy arra, hogy életidőnk kitöltésére képesek lehessünk? A kérdés se nem költői, se nem túlságosan elvont; morális. Amikor az Örökkévaló az ötödik parancsolatával szüleink tiszteletére szólít, a hosszú élet feltételeként köti azt ki. E rejtélyes összefüggést azonban csakis akkor tudjuk felfedni, ha készek vagyunk személyes felelősségeink rendszerét felismerni, feltárni, azt súlyával együtt felvállalni.

Vajon miben különbözik a múlt és a történelem? Mondják, hogy a történelmet a győztesek írják és azt is hallottuk már, hogy „A múltat végképp eltörölni”. Való igaz, egyazon ceruza két vége is lehet grafithegy és radír – íráshoz és eltörléshez –, ám közel sem mindegy, hogy eszközünk forgatása mögött milyen szándék húzódik. Mondhatjuk-e hát, hogy a múlt abszolút, s a történelemmel mi adjuk meg jelentését? Közösebb-e a múltunk, mint a történelmünk, netán múltjaink és történelmeink vannak csupán, s végül rajtunk áll, hogyan osztozunk meg a felelősségen és a sorson?

Sokaknak máig meghökkentő egy okostelefonját böngésző ortodox zsidó látványa, s e zavar elsőre nem is tűnik teljesen alaptalannak. Nem másról van szó ugyanis, mint hogy az ősit és a tradicionálist a modernitás globális szimbólumával kell tudnunk egyazon kontextusban befogadni. Szemünket hiába dörzsöljük, nem a látásunk csal meg ilyenkor: mindössze arról van szó, hogy a zsidóság egyetemessége nem beleszuszakolható az izmusok leegyszerűsítő mátrixába.

Amikor érvekről és ellenérvekről merengünk, akarjuk-e, hogy legyen gyermekünk vagy sem, nem árt arra emlékeztetni magunkat, hogy csakis azért gondolkodhatunk erről, mert szüleink anno világra hoztak minket. Milyen szempontok tántoríthatnak hát el most bennünket? Milyen érv lehet erősebb magánál az életnél is? Értelem és érzelem; a világi és a vallási, az egyéni és az egyetemes párbeszéde párbeszéd-e vajon közös nyelv híján?

Még ha ellentmondásnak tűnik is, hogy a leghangosabb társadalmi viták kellős közepén épp életünk legszemélyesebb szeglete kell, hogy álljék, belátható, hogy ez másként aligha lehetne. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy „személyes szexualitásunk” számos elidegeníthetetlen vonatkozása adja ki azokat a társadalmi konstrukciókat, melyek aztán átlagolva hatnak vissza mindannyiunkra: a házasság, a gyerekvállalás, a vallásgyakorlás intézményes keretei vajon miként képviselhetik – vagy, ha tetszik; jelölhetik ki – társadalmi normáinkat oly módon, hogy azok a személyes szabadság sokszínűségével is összhangot tudjanak képezni? Ki döntsön a keretekről – és főleg, milyen alapon? Egy biztos, ideológiák harcából nem születhet egyetemes megoldás.

Társadalmi nem. – nem mintha ettől sokkal beljebb lennénk. Csak azért problémás ez, mert még párhuzamosan zajló, potenciálisan sorsfordító háborúk sem terelik el a nyugati világ figyelmét a „társadalmi nem” égető kérdéséről. Erre persze igen jó okuk van, hisz mára az élet majd’ minden terültét átszőni és nagyban meghatározni látszik az erről folyó heves ideologikus diskurzus. Nem mintha ettől sokkal beljebb lennének. Hogyan tovább?

A nemi szerepek alakulása, ahogy maga a korszellem is, az életkörülmények történelmi távú alakulásának közösségszervezési lenyomata. Nyilvánvaló, hogy ezek felülvizsgálata időről-időre nagyon is indokolt, azonban arról, hogy buzgalmunkban mikor hagyjuk le saját magunkat is, vagyis, hogy túlkompenzálásunkkal mely ponton siklatjuk ki a változást organikus menetéből, azt félő, hogy csak akkor látjuk (be), amikor a zsákutcavégi fal már féktávon belülre került.

Vajon, ha valami teljesen nyilvánvaló, az igaz marad kifordítva is? S ha már kifordítás, beszéljünk egy kicsit az öltözködésről! Az például nyilvánvaló, hogy mit miért öltünk magunkra: alkat és alkalom, hangulat és ízlés, vagy épp egy kiadós eső, ezek mind-mind hatnak ránk, mikor az ideális ruházat megválasztásán vagyunk. Ugyanez a kérdés kifordítva azonban már így áll: Vajon a gondosan kiválasztott ruházatunk miképpen fog visszahatni miránk?

Mit is hívunk köznapi értelemben térítésnek? Valami olyasmit, amikor valaki vagy valakik – történetünk térítői – olyannyira biztosak igazukban, hogy arról erkölcsi kötelességüknek érzik meggyőzni embertársaikat is. Ám e tevékenység, érthető módon, nem mindig mentes az ellenállástól: előfordul, hogy szép szóval sokra nem mennek, előfordul, hogy az agilis győzködés emberéletekbe kerül. De vajon milyen gyakran fordul elő az, hogy e térítők igazságukba vetett hite ezen a ponton meginogjon?